Luxemburgi Zsigmond és a nők

Magyarországon a betyár szó hallatán az emberek képzeletében általában a fiatal, életerős, független férfiak alakja jelenik meg, akik hőstetteik során megbüntették a gazdagokat és segítették
a szegényeket. A nagy tettek között pedig a csárdákban történő vidám mulatozással, borozgatással töltötték el az időt. Mindezt a különböző filmek és egyes zenei ábrázolások is nagymértékben erősítik. Egyes, betyárokkal kapcsolatos történetek azonban az általuk elkövetett brutális bűncselekményekről, rablásokról, gyilkosságokról szólnak, ahol az áldozatok között szegény emberek, papok, kocsmárosok, molnárok is szerepelnek.

Előző lapszámunkban a nevezetes betyár, Angyal Bandi életútját és családi kapcsolatait mutattuk be. Most folytatjuk e különleges csoport, a betyárok hátterének, a rájuk vonatkozó forrásoknak a bemutatását egy másik személy, Milfajt Ferkó történetével. Többes cél vezérel minket e sorozat folytatásával. Egyrészt minden társadalmi csoport és jelenség esetében érdekes tanulmányozni, hogy mennyire heterogén vagy homogén annak összetétele, jellege, mennyire hasonló vagy eltérő az odatartozó vagy odakapcsolódó személyek családi háttere, helyzete, életútja. Ezt leginkább a konkrét életpályák ismeretében lehet megtudni, amennyiben a népemlékezetben és a sajtóban megmaradt történeteken túl, hiteles, elsősorban levéltári forrásokat találunk. Másrészt esetük jó példa a normától való eltérés dokumentálására is. Milyen források őrizték meg emléküket? Azok hol lelhetők fel és milyen adatokat tartalmaznak? Kiderül az is, hogy az eltérő részletességű források bizonyos esetekben nemcsak a betyárokra, hanem a károsultakra vonatkozóan is számottevő adatokat tartalmaznak (például ingatlanokról, tárgyakról). A témához – mintegy bevezetőként – jól kapcsolódik Lesz Éva betyáréletet bemutató összegző tanulmánya jelen lapszámunkban.

A szekeres gazda kifejezés a régiségben nem a foglalkozás megjelölésére szolgált, hanem többnyire a maga földjén gazdálkodó, módosabb paraszti életmódot folytató rétegre vonatkozott. Komáromi viszonylatban azonban egy városban élő társadalmi réteget neveztek így: a nagyobb földbirtokkal rendelkezőket telkes gazdáknak, míg a kevesebb mint öt katasztrális hold földdel rendelkezőket, vagy más foglalkozást űzőket szekeresgazdáknak nevezték. A köznyelv általánosítva a városban élő nemesek endogám csoportját is egyszerűen szekeresgazdáknak nevezte. A komáromi szekeresgazdák első említése az 1720-as évekből származik, elkülönült közösségként azonban csak az 1750–60-es évektől tekinthetünk rájuk. A szekeresgazda családok többsége ugyanis nemességgel rendelkezett, bár akadt rá példa, hogy hűséges munkásukat, szolgálójukat is „maguk közé emelték” és a családi örökségbe, illetve a gazdák által kiállított komáromi bandériumba is bevették. Ennek következtében beszélhetünk egy rétegből adódó asszimilációs erőről is. Mindezek után feltehetjük a kérdést, kit is tekinthetünk komáromi szekeresgazdának? Egyszerűen megfogalmazva azt a személyt, aki a gazdák díszviseletét használta, illetve a komáromi városi – másnéven gazda – bandérium felvonulásaiban részt vett.