Liliom János Sobri Jóska és Milfajt Ferkó kortársaként az 1830-as évek rettegett betyárjának számított, bűncselekményeivel országos hírnévre tett szert. Ennek ellenére a neve feledésbe merült, az utókor nem őrizte meg az emlékét, a néphagyományokban, földrajzi helynevekben nem lelhető fel a neve. Életútja – amely Sobri Jóskáéhoz hasonlóan nem szűkölködött kalandokban – a levéltári források és a korabeli sajtó alapján viszont jól rekonstruálható. E közleményünk, folytatva a betyár életutak sorozatot, elénk tárja, hogy egy, a fordulatos történetekből ismert betyárra vonatkozóan milyen valós információ lelhető fel, valamint azt is, hogy milyen források vonatkoz(hat)nak e társadalmi csoportra. Liliom János esetében nem a származásra, hanem a tevékenységre vonatkozóan találunk sok adatot, amely alapján viszonylag nagy részletességgel rekonstruálható az életút. A tanulmány egyúttal rávilágít a törvényszéki források, a peranyagok nagy forrásértékére és részletes adattartalmára is.

Ha valaki a múlt század közepéig a főváros északi szomszédságában fekvő Dunakesziről Fót irányába tartott, a két község határán emelkedő Kő-hegy lankáin biztosan megakadt a szeme egy csinos, tornyos kúrián. Habár az imreházi kastély épülete hosszú évtizedeken keresztül a környék ékszerdobozának számított, a második világháború után néhány esztendő leforgása alatt egy elnéptelenedett szellemlakká vált. Az 1950-es évek közepére már a köveit is széthordták, mindössze a torony, a pince és egy fedett kút maradt épségben. Mára már ezek nyomát is benőtte a növényzet. Pedig közel egy évszázadon át a Dunakeszihez tartozó kastély a környék társasági életének egyik központja volt, híre még az országos sajtóba is gyakran bekerült. Írásunkban levéltári források és régi újságcikkek segítségével idézzük fel az egykori tulajdonosok, lakók történetét: a szerelmekkel, botrányokkal és tragédiákkal is tarkított múltat.

HOGYAN ÉL TOVÁBB AZ AMERIKÁS KIVÁNDORLÓK ÖRÖKSÉGE? – Az Óhazából az Újvilágba közösségi örökségprogram célja az Amerikába kivándorolt magyarok emlékének megőrzése. Ezek a történetek azonban nem érnek véget a kivándorlással – sőt, sok esetben ott kezdődnek csak igazán. Fontos tehát, hogy ne csupán a kivándorlók életét, hanem az őket követő generációk sorsát is kövessük a „párhuzamos világokban” az óceán két partján. A családfakutatás így formálódik 4–5 generációt átfogó, élő családi krónikává, amely ma is íródik tovább ahogy a leszármazottak új nyomokra bukkannak, elveszettnek hitt rokonokat találnak, és közösen őrzik kivándorló őseik hagyatékát.