Családkutatás a debreceni református levéltárban

Ha egy kutató őseit számba véve családfát szeretne készíteni, az összegyűjtött információk, dokumentumok tanulmányozása után leginkább az anyakönyveket kezdi „vallatni”, hogy azután további dokumentumtípusok (gyászjelentések, összeírások, temetői nyilvántartások stb.) átnézésével, esetleg tárgyi emlékek felkutatásával folytassa munkáját. E forrástípusoknak a családtörténeti kutatás során történő felhasználhatóságáról több értékes írás olvasható a Családfa Magazin korábbi lapszámaiban. De mit tegyen az a kutató, aki olyan korszakot szeretne kutatni, amelyből nem állnak rendelkezésünkre az említett iratok? Hiszen az egyházi anyakönyvezés – a polgárit néhány évszázaddal megelőzve – a nagyobb településeken is csak a 17. században kezdődött, vagy éppen a 18. század első felében; a gyászjelentések nyomtatása csupán a 19. század második felében terjedt el szélesebb körben; temetőink többsége pedig aligha „öregebb” 150–200 évesnél – nem is beszélve arról, milyen kevés bennük a tartósabb anyagból készült, feliratot is megőrző síremlék…

A magyarság 20. századi történelmében többször előfordult, hogy egyes embereket vagy embercsoportokat
különböző okok miatt – legtöbbször ideológia, vallás, gazdasági helyzet, háború – lakóhelyük elhagyására kényszerítettek. Ilyen volt többek között a magyarországi zsidók deportálása, a magyarországi svábok elhurcolása málenkij robotra a Szovjetunióba, a csehszlovák–magyar lakosságcsere, a magyarországi németek át- és kitelepítése Németországba és a Budapestről való kitiltások. Ezek között különleges helyet foglal el a hortobágyi kényszermunkatáborokba elhurcoltak története 1950–1953 folyamán, mivel békeidőben, ártatlan magyar családokat vittek el magyar emberek, koholt vádak alapján, gyakran személyes bosszú vagy éppen anyagi haszonszerzés reményében.