A Habsburg-ház tántoríthatatlan hívei – a Koháryak

A mohácsi csata 500. évfordulója előtti években zajló Mohács-kutatások közül alighanem a sátorhelyi tömegsírok – pécsi régészek és szegedi antropológusok általi – feltárása és feldolgozása hozta a leglátványosabb, egyúttal a legmegrázóbb eredményeket és képsorokat. A csata után két nappal rituálisan kivégzett, a források szerint másfél-kétezer főre becsülhető áldozatok sorsa segít megérteni, milyen emberpróbáló küzdelemre kényszerült a Magyar Királyság a 14. század második felétől az egyre fenyegetőbb, és a 16. század elejére már feltartóztathatatlan oszmán terjeszkedéssel szemben, és milyen folytonos véráldozatot követelt ez az ország lakosságától. A Történettudományi Intézetben alakult kutatócsoport – a régész és antropológus kollégáktól függetlenül, de kutatásaikat nyomon követve – a csata résztvevőit igyekezett minél nagyobb számban, név szerint azonosítani és életútjukat feltárni – ahogy gyakran fogalmaztunk, szimbolikusan nevet és személyiséget adva a névtelen csontoknak.

A Kereskényi vagy egyes forrásokban Köröskényi család egy régi, tekintélyes birtokos nemesi család volt a legrégibb időktől 1945-ig. A család eredete kapcsán a szakirodalom (Nagy Iván, Szluha Márton munkái) tévedésben voltak. Hont és Nyitra vármegyében is szerepelt a középkorban
Kereskényi nevű család, mivel mind a két vármegyében volt Kereskény nevű község. A Hont megyében élő Kereskényi család az 1430-as évekre kihalt, s az ő adataikat keverték a Nyitra vármegyeiekkel, amiből a jelenleg élő Kereskényiek származnak. A keveredés abból is adódik, hogy a napjainkat is megélt alsó- és felsőkereskényi Kereskényi család ősei a 15. század második feléig nem ezt a nevet használták. A család történetét több szakirodalom a 16. század elejétől kezdte tárgyalni, mivel az állandósult Kereskényi név ekkor tűnt fel a forrásokban. Kiváló szakmai segítők, kiemelve Neumann Tibort, valamint hosszas kutatás során sikerült tisztázni a család történetét 1221-ig visszamenően. A tanulmány a Kereskényiek őseit és említés szintjén az oldalági rokonokat mutatja be.

A dunántúli rablóvilág utolsó nagy virágkora a szabadságharc bukása és a kiegyezés közötti „zsandáros időkre” esett. Nehéz, sötét felhők jártak azokban az esztendőkben az ország felett. A zömében szökött katonákból és duhaj pásztorokból verbuvált csavargó bandák dicstelen működése nemcsak a közbátorságot, de az osztrák mintára kiépült csendőrség tekintélyét is alaposan megtépázta. 1862-re már ismét olyan gyakorivá váltak a fegyveres rablások és kegyetlenkedések országszerte, hogy a budai Helytartótanács több vármegyében is kénytelen volt a statáriális bíróság felállításáról rendelkezni, és egyúttal elhatározta: végleg felszámolja a törvényen kívüliek társadalmát.