A családtörténet-kutatás forrásai I.

Vannak olyan középkori arisztokrata családok, akikről sokan hallottak. Ilyenek például a Hunyadiak, Újlakiak, Garaiak, Szapolyaiak, Bátoriak. Valóban, a 14–15. században ezek a családok töl tötték be a legfontosabb tisztségeket a Magyar Királyságban, politikai és társadalmi jelentőségük megkérdőjelezhetetlen. Arra már az 1970-es években rámutatott elsősorban Engel Pál, Fügedi Erik és Mályusz Elemér, hogy a középkori magyar történelem legjobban az uralkodó és az arisztokrata családok viszonyával írható le, ám sok egyébre derülhet fény, ha a nagybirtokos családok egymáshoz fűződő kapcsolatait is megvizsgáljuk.

Liliom János Sobri Jóska és Milfajt Ferkó kortársaként az 1830-as évek rettegett betyárjának számított, bűncselekményeivel országos hírnévre tett szert. Ennek ellenére a neve feledésbe merült, az utókor nem őrizte meg az emlékét, a néphagyományokban, földrajzi helynevekben nem lelhető fel a neve. Életútja – amely Sobri Jóskáéhoz hasonlóan nem szűkölködött kalandokban – a levéltári források és a korabeli sajtó alapján viszont jól rekonstruálható. E közleményünk, folytatva a betyár életutak sorozatot, elénk tárja, hogy egy, a fordulatos történetekből ismert betyárra vonatkozóan milyen valós információ lelhető fel, valamint azt is, hogy milyen források vonatkoz(hat)nak e társadalmi csoportra. Liliom János esetében nem a származásra, hanem a tevékenységre vonatkozóan találunk sok adatot, amely alapján viszonylag nagy részletességgel rekonstruálható az életút. A tanulmány egyúttal rávilágít a törvényszéki források, a peranyagok nagy forrásértékére és részletes adattartalmára is.

Ha valaki a múlt század közepéig a főváros északi szomszédságában fekvő Dunakesziről Fót irányába tartott, a két község határán emelkedő Kő-hegy lankáin biztosan megakadt a szeme egy csinos, tornyos kúrián. Habár az imreházi kastély épülete hosszú évtizedeken keresztül a környék ékszerdobozának számított, a második világháború után néhány esztendő leforgása alatt egy elnéptelenedett szellemlakká vált. Az 1950-es évek közepére már a köveit is széthordták, mindössze a torony, a pince és egy fedett kút maradt épségben. Mára már ezek nyomát is benőtte a növényzet. Pedig közel egy évszázadon át a Dunakeszihez tartozó kastély a környék társasági életének egyik központja volt, híre még az országos sajtóba is gyakran bekerült. Írásunkban levéltári források és régi újságcikkek segítségével idézzük fel az egykori tulajdonosok, lakók történetét: a szerelmekkel, botrányokkal és tragédiákkal is tarkított múltat.