A somorjai orvos

Személyes hangvételű kutatási beszámoló következik egy különlegesen szerencsés családkutatásról. A módszertani tanulságok és a kutatás csalódásai, kihívásai mellett megtudhatjuk, hogyan „szippantja be” a családkutatót őseinek múltja. Érdekes és tanulságos abból a szempontból is, hogy mind a képi források hasznosságáról, mind arról szemléletes képet nyújt, hogy az otthon fellelhető, családi levéltár hogyan lehet kiindulópontja a kutatásnak. Szó esik családi legendákról is, amelyek majd minden család történetében felbukkannak. Érdemes utánajárni ezeknek is, mert valóságalapjuk egyes esetekben igazolható. A szerző arra is rávilágít, hogy egy-egy család történetében miként jelennek meg a történelem olyan súlyos fordulatai is, mint a kitelepítés.

Több közleményünkben foglalkoztunk a temetők, síremlékek forrásértékével, hiszen a sírkövek is történeti források, akárcsak az iratok vagy a képi ábrázolások. Az itt olvasható írás számos példát felvonultatva a gyakorlatban egy-egy kutatási példán mutatja be, hogy mi módon segíthetik a sírfeliratok adatelemei a családtörténeti kutatást, akár más források adatainak megerősítésével, de kiegészítő adatokra, vagy éppen a helytelen információk megcáfolására is olvashatunk szemléletes példákat, amelyeket látva rá is csodálkozhatunk, hogy milyen sok következtetés levonható egy sírfeliratból. Mindezek mellett a temetőkkel, temetkezéssel kapcsolatos egyéb forrásokra is kitér a szerző.

A Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban régóta hangsúlyosak az anyakönyvi kutatások, ennek egyik oka a Kalocsa-Bácsi, illetve a jogutód Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye területi joghatósága, amely összességében a Duna–Tisza köze meghatározó részének katolikus népességét érinti. Délen egykor része volt Bács-Bodrog vármegye, a történelmi „Bácska” vidéke, északon pedig 1993-tól Bács-Kiskun megye területével azonos. A másik okot az átlagosnál jobb forrásadottságok jelentették, Kalocsán ugyanis 1826-tól kezdődően gyűjtötték a főegyházmegye területéről az anyakönyvi másodpéldányokat, míg más egyházmegyei központokban általában csak 1895-től. Az anyakönyvi információk tetemes része így egy helyen volt kutatható, ráadásul a nagyobb részt határon túlra került települések esetében, ahol a viharos 20. században lakosságcserék, kitelepítések is történtek.